Pár éve kezdődött, hogy mindenki egyre többet beszél a masteringről. Amolyan divat lett. Ma már azt venni észre, hogy mindenki ettől várja a csodát. Természetesen audio-masteringről beszélünk. Érdekes folyamat ez a hazai stúdió, illetve zenész berkekben, hiszen a masteringre egyre kevésbé lenne szükség a mai technika mellett. Jelentősége régen sokkal nagyobb volt és mára ez lényegesen csökkent. Valójában a hangfelvételi eszközök árának jelentős csökkenése, a számítástechnika térhódítása és ezzel a hangfelvétel készítéssel foglalkozók számának ugrásszerű növekedése, – az egyszerűbb és komolyabb házi stúdiók megjelenése - hozta ezt magával, hiszen ennek egyenes következménye lett a csökkent szakmai színvonal, a hozzá nem értés, a kóklerek megjelenése. Aki pedig nem ért hozzá az a masteringtől várja, hogy majd dögösen, jól szóljon a felvétele. Ez persze több okból sem lehetséges. Ezek közül az első ok, ami egyben a dolog pikantériája, hogy a mastering készítéssel foglalkozók között ugyanúgy elszaporodtak a kóklerek, akiknek sem tudásuk, sem komoly eszközparkjuk és főleg korrekt akusztikájú, a feladatra kalibrált lehallgató helységük, rendszerük sincsen. Magyarországon még a lemezgyártás idején talán 4-5 ember érthetett ehhez. Tőlük lehetett (volna) tanulni, esetleg külföldön is, valamint ha ide számítunk még egy-két született tehetséget, akik maguktól ráéreztek, beletanultak, akkor megkockáztathatjuk, hogy a piacon lévők 95%-a tényleg nem ért hozzá, csak azt állítja, vagy azt hiszi, hogy mégis.

Az (audio) mastering valójában az a folyamat, amikor egy monó, sztereó vagy sokcsatornás (5.1-7.1-stb.) végkevert hanganyagot az eredeti hordozóról valamilyen más, sokszorosításra alkalmas formátumra való átíráshoz előkészítenek. A nem túl távoli múltban, az 1982-ben debütáló CD lemez beköszöntéig a tömegek, mikrobarázdás hanglemezről – nagy (LP) és kislemez – illetve Compact Cassette, magyarul kazettáról hallgatták a kedvenceiket. Ezek a hanghordozók (a CD sem) korántsem voltak képesek a stúdiószalagon lévő hanganyagot 1:1-ben átvenni, a hallgatóságnak pedig átadni, sem dinamikában, sem frekvencia átvitelben, sem zajszintben. A professzionális szalagos magnók adta hangminőség és az ehhez képest igen gyengén teljesítő felhasználói hanghordozók közötti minőségi különbség csökkentése, áthidalása, az eredeti mesterszalag hangzásának a lehető legjobb minőségben történő átmentése a mastering feladata. Olyan beavatkozásokat végeztek az eredeti hanganyagon, amivel a lehető legjobb eredményt kapták vissza a végtermékről. Ma divatos szóval ez egyfajta adattömörítés. A tömörítő intelligens szoftver pedig a masteringet készítő szakember személye, szaktudása, tapasztalata és nem a Fraunhofer Institute.

A mastering feladatából adódóan, rögtön felmerül az első fontos kérdés, amit a „megbízott mastering mesternek” fel kellene tennie amikor visszük a házi stúdiónkból a megkevert anyagot mégpedig, hogy milyen formátumra, felhasználásra, célra szeretnénk a „masterelt” anyagot használni, és mindezt milyen hordozón szeretnénk megkapni. Ha ezt a kérdést nem teszik fel nekünk, akkor rossz helyen vagyunk ugyanis e nélkül az információ nélkül elég nehéz nekifogni a masteringnek. Gondoljunk csak bele, hogy akkor mihez képest is matatna emberünk a mi felvételünkön, tudja-e egyáltalán, hogy mit is csinál (sok pénzért)? Igaz, hogy ma már nem divat a bakelit lemez vagy a kazetta, de felhasználási területből azért van bőven: mp3, webes alkalmazások, rádió, TV, broadcast, film, DVD, SACD, CD stb. Ezekhez mind másmilyen igazítást, beavatkozást igényel egy eredeti, mondjuk 24 Bites, 192 kHz-es mintavétellel készült hanganyag de akár ugyanúgy egy 8 Bites, 11 kHz-es is. Az átlag mastering „guruk” 90%-a, az említett kérdezés helyett egy maximizer szoftveren átküldi a kapott anyagot, azzal jól agyon préseli és el is készült a hangos, karcostorz, „szuper” masterrel. Azon kívül, hogy felvétel fölöslegesen hangos lesz és csak a lényeget veszítjük el közben, az nem számít.

A mastering bevezető, vagy előkészítő feladatsora, hogy először összeállítsuk, hogy a kívánt hordozón, végterméken, milyen sorrendben szeretnénk, hogy a dalok megszólaljanak. Itt lehet játszani a dalok közötti szünetekkel, egymásba úsztatással is. Ha ezzel elkészültünk, be kell állítani, hogy a felvételek egyforma hangerőn szóljanak. Ez nem szokott probléma lenni, ha professzionális körülmények között készültek a felvételek, szintezett stúdióban, ahol tudják mire való a mérőhang (azon kívül, hogy fel szokták venni az anyag elejére) és értenek a keveréshez. Előfordul, hogy több helyen készültek a felvételek és más hangerővel, eltérő szintekkel lettek felvéve. Ezt helyre tenni segít a kapott mérőhang illetve a fülünk. Ezeket a feladatokat magunk is el tudjuk végezni a házi stúdiónkban, hiszen ma már mindenki számítógéppel rögzíti a hangfelvételeit és a fenti feladatok elvégzésére szinte mindegyik editáló szoftver képes. A nehezebb rész ez után kezdődik. A felvételek, amelyeknek egymás mögé fűzve egy egységes, szép hallgatható anyagot kéne alkotniuk, manapság gyakran innen-onnan kerülnek egymás mellé. Ezeket nem csak hangerőben, hanem hangszínben, dinamikában, térérzetben is egységessé kell varázsolni. Ehhez viszont már jó akusztikájú helyen, precíz, jó minőségű lehallgató rendszerre és kellő tapasztalatra, szaktudásra van szükség. A hozzáértő mastering engineer ezek után számításba veszi a kívánt hordozó, végtermék, tulajdonságait, működését és úgy állítja be a hangzást, hogy az a végterméken a lehető legjobb legyen. A jó akusztika, a jó lehallgató rendszer és a szaktudás mellett szükségesek még bizonyos nagyon drága speciális, mastering processzorok, hangszínszabályozók, kompresszorok, stb. Ez mind így együtt, sajnos ritka mint a fehér holló.

Amikor még a szalagos magnó volt a hangfelvétel készítés alapvető eszköze, egy képzett hangmérnök tisztában volt nagyon sok követelménnyel, aminek az általa kevert anyagnak meg kellett felelnie. A szalagos időszakban a legnagyobb küzdelem - a minőség érdekében – a szalagzajjal történt. Egy 24 sávos felvétel összekeverése esetén rögtön 24 sávnyi szalagzaj adódott a mesterszalag zajához. Így a sztereó mesterszalag visszahallgatásakor már 26 sávnyi szalagzajt kaptunk. Ha ezt a mesterszalagot mondjuk a mastering készítésekor még egyszer átmásolták az új beállításokkal, akkor újabb adag zaj is adódott hozzá, hiszen egy sztereó anyag átmásolása újabb két sávnyi (jobb és bal) szalagzajt adott az eredeti magnószalag zajához. Nagyon nem volt mindegy, hogy mennyi beavatkozás történik tehát utólag. Ezért egy jó mix már eleve olyan végtermékeket produkált ami szinte „lemezkész” volt. Beállított sorrenddel, a dalok eleje-vége letisztítva, szünetek beállítva, egyenletes hangerőn összekeverve. Egy jó hangmérnök tudta mire figyeljen, hogy rádió kompatibilis maradjon, hogy lemezen is jó legyen, kis zsebrádión is jól szóljon és nagy HiFi-n is. Ezeket nem utólag a mastering során állították be, hanem keveréskor. Fontos tényező az is, hogy keveréskor, sokkal de sokkal több lehetőségünk van a végleges hanganyag megfelelőre formálásában mint utólag a masteringkor, amikor már a sztereó anyagon történik minden. Nincs lehetőségünk – illetve csak nagyon módjával – mondjuk az ének hangszínébe belenyúlni, mert akkor az összes többi hangszerébe is belenyúlunk amelyiknek a hangja szintén abba a tartományba esik. A mastering a kevert hanganyaggal foglalkozik és csak a végfelhasználás, a fogyasztói hordozók okozta minőségromlást hivatott ellensúlyozni, megoldani.

A fogyasztói hanghordozók mind más és más módon, minőségben rosszabbak, mint az eredeti kevert mesteranyag. A mikrobarázdás lemez például, sem dinamikában, sem frekvenciában nem volt képes átadni azt, amit a stúdió mesterszalag. A lemez vágásakor különböző trükköket alkalmaztak a megfelelő eredmény elérésére. Nagyon egyszerűsítve kicsit elrontották itt, meg ott, meg így, meg úgy, mert tudták, hogy amikor a lemezről visszahallgatjuk akkor az itt, meg ott, ezért és azért fog visszaállni, vagy kevesebbet veszíteni és ezért ilyen meg olyan jó lesz. Tudták! Ez nagyon fontos, ezért voltak ezek az emberek szakemberek, mert nem volt mindegy, hogy mi jött vissza a lemezről. Ha elrontották, akkor egy sláger vagy egy zenekar is bedőlhetett miatta. A kazettasokszorosítás is hasonló, ismereteket igényelt. Itt nyilván más beavatkozásokra volt szükség. A kazettákat nagysebességű másolókkal sokszorosították, ahol mind a mesterszalag, mind a másológépek a tényleges lejátszási sebesség többszörösével működtek, ráadásul az egyik oldalt visszafelé másolták fel.

Összegezve a gondolatokat, térjünk vissza egy kicsit a legelejére. Mint írtam ma sokkal kevésbé kellene, hogy szükség legyen a masteringre, hiszen egy átlagos otthoni PC-nek nem okoz gondot egy 16Bit/44.1kHz-es Wav fájl lejátszása de sokszor egy 24Bit/48kHz-es sem. Vagyis minden további nélkül meg tudjuk szólaltatni a stúdiószabványú felvételeket, azaz a stúdióból kijövő sztereo Master fájlt otthoni körülmények között is. Nincs közvetítő média, ami elrontaná. Természetesen léteznek 192kHz-es végtermékek is, de zömében a mai háztartási lehetőségek csereszabatosak egy stúdióéval. A problémát és ezzel egyben a „divatot” is inkább az teremtette, hogy a hangfelvételi eszközök ára jelentősen csökkent, a számítástechnika térhódításával a hangfelvétel készítéssel foglalkozók száma ugrásszerűen megnőtt, és ennek egyenes következménye lett a csökkent szakmai színvonal, a hozzá nem értés. Ez a sok lelkes amatőr nem tudja összekeverni a saját hanganyagát korrektül. Egy zeneszerző vagy zenész – jó esetben - tisztában van azzal, hogy mit vár a saját zenéjétől, van elképzelése, hogy hogyan szólaljon meg. A probléma inkább az, hogy a technikai korlátokkal és azok kicselezésével már nincs tisztában. Ezért nem tudja, hogy ugyan azt az eredményt el lehet érni máshogyan is. A mixing önmagában egy szakma és komoly munka. Sokan elcsodálkoznak, amikor arról beszélek nekik, hogy „deesszer” helyett kézzel állítom a hangerőautomatikát egy teljes 100 perces film dialógjában a beszédhibás sszzz hangok kijavítása végett. Ma sokan azt hiszik, hogy zsupsz mindent átengedünk egy mastering kompresszoron és egy perc alatt készen is vagyunk. Valójában, ha jó végterméket akarunk az türelmes és sokszor hosszadalmas, odafigyelést és kreativitást igénylő munka során születik meg. Nyilván aki nem tud keverni az a masteringtől várja, hogy majd dögösen, jól szóljon a felvétele. Sőt sokan eleve úgy futnak neki, hogy „ááá majd a masteringnél jó lesz”. Hát nem lesz jó.

Egy jó hangstúdió felépítése, fenntartása, a nagy tudású szakembergárda foglalkoztatása, fizetése, sokba kerül. Ugyanez igaz a Mastering stúdióra is. Egy speciálisan csak Masteringgel foglalkozó stúdió erre megépítve, felszerelve elég nagy beruházás. A megfelelő szakemberek ott sem dolgoznak fillérekért, ennél fogva a minőségi Mastering sem tud olcsó lenni. Így azután a kevés pénzből otthon összerakott rossz mixünk sajnos egy hasonlóan kevés pénzből felépített „hozzánemértő” rossz (olcsó) helyre kerül majd mastering végett. Egy mastering limiter vagy egy maximizer beiktatása a sztereó hanganyagba nem egyenlő a masteringgel.

Ebből következően a legjobb beruházás, ha elsősorban ki-ki a saját tudását csiszolja, legyen az hangfelvétel-készítési vagy hangszeres, előadói tudás. Minden erre fordított idő, pénz, energia nagyon hamar meg fog térülni és jelentkezni a hangfelvételeink minőségén. A megszerzett tudás a későbbiekben mindenkor a rendelkezésünkre áll tehát jó befektetés, az egész „hangos” karrierünket végig kíséri. A csodát ne mástól várjuk, hanem magunktól.

Természetesen a minőségi Masteringnek ma is megvan a helye és feladata a hangfelvétel-készítési, gyártási és multimédiás folyamatban, de ez csak egy szűk rétegnek elérhető. Odáig hosszú, rögös az út, de mindenkinek szívből kívánom, hogy a tanulás és az önfejlesztés eljuttassa oda, hogy egyszer tényleg értő kezekbe kerüljön az alkotása és lehetősége legyen valódi Mix és Mastering hangmérnökökkel dolgoznia.

Ezzel a pár gondolattal és útmutatással kívánok hozzájárulni minden olvasóm jövőbeni sikereihez.